Életemnek ebben a korszakában is furcsán alakul minden. Ez a “34 előtt és után” és nem meglepő módon ez már egészen más, ez a “There’s nothing sweet about me” korszaka (Gabriella Cilmi: Sweet about me). A dalt amugy egy 16 éves ausztrál lány énekli aki olyan hanggal rendelkezik mint egy harmincas jazz énekes és valami olyasmiről szól hogy semmi kedves nincs bennem, odavágva a világnak és az embereknek vidáman. Ez már a megtartás zenéje és ugyanúgy a változásé.

Valahol sejtem hogy lassan elérkezik a révbe érés időszaka hiszen immár 15 – 17 évben mérhető hogy változik körülöttem minden. Egyre lassabban, egyre kevesebb minden de ugyanúgy drasztikus és szignifikáns a változás. A vonatot felváltotta a repülő és én várakozom, becsekkolok, ismét várakozom, felszállok, repülök, leszállok és megérkezem. Itt már átgondolt az út, a táv is nagyobb, ismert a végállomás, kevesebb az ember és kényelmesebb az út.

Teremtettem biztos pontokat az életemben mert a sok éves száguldás után már kellett, olyan helyeket ahova mindig szívesen térek be – és mindig szívesen látnak. Ugyanúgy megszokás mint régen, de más, itt már odafigyelek arra hogy maradjanak az életemben és vigyázok hogy ne romoljon el semmi. Védem és oltalmazom magam és mások számára. Élesen látom a világot és talán túl élesen is de a végletesség mindig is a sajátom volt így ez nem meglepő. Tudom hogy ki vagyok de nem tudom mi a dolgom. Nem tudom mit keresek itt a világban és továbbra sem értem a jeleket, viszont legalább észreveszem őket és megpróbálom megfejteni. Most igazán érzek és a világból érkező impulzusokkal rezzenek, mint a falevél, amit egy fuvallat megérint, de leszakít és messzire fúj a szél. Most az van amit érzek. És nem én irányítok.

Semmi kedves nincs bennem…..

Huszonéves fejjel szinte még gyerekként tekintve a világra furcsák voltak a felnőttek. És mindenki felnőtt volt már, nagyon felnőtt 30 év felett. Hihetetlen szakadékot éreztem köztünk és nem értettem ők miért olyanok, olyan nagyon komolyak, nagyon szeszélyesek, bonyolultak, hihetetlenül bonyolultak és vannak tele fájdalommal. Ki nem mondott, vidámsággal palástolt és elhallgatott szomorúságot és fájdalmat éreztem bennük, olyat amitől az embernek feláll a hátán a szőr, amitől sikítva akar menekülni de nem teszi hiszen nem tudja megfogalmazni mi is ez és miért ilyen rémisztő. Egy dolgot fogadtam meg akkor, én soha nem leszek ilyen, és az évek múlásával ezt azt hiszem meg is tartottam. Leragadtam valahol a huszonévek végén és tartom (és emelem és tartom és emelem….). Az elmúlt évek tapasztalata azonban bennem van és bár sok minden elhalványult és sok mindent kitöröltem, teher amit vinnem kell. Hol könnyebb, hol nehezebb de mégiscsak tömege van és legfőképp VAN.

Nem vagyok kedves. Semmi kedves nincs bennem azoknak ez embereknek akik akadályoznak, hazudnak nekem, nem értenek vagy feltartanak. Egy tollvonással ki tudok húzni mindenkit az életemből. Nem kérdezek, mert nem érdekel, nem magyarázkodom mert nincs rá szükségem. Nem tudok haragudni senkire és nem foglalkozom vele ha haragszanak rám. Repülőtéri várótermekben vagyok, várakozom, elindulok és elrepülök hogy megérkezzem oda. És aki akar majd utánamrepül és ott találkozunk. Nincs bennem semmilyen negatív érzelem senki iránt, egyszerűen csak tudom hogy kivel nincs közös jövőnk, közös utunk. És igen, nem segítek. Ha tudom hogy nincs értelme akkor már nem. És úgy hogy még meg sem próbálom.
Haladok visszafele az időben. Nincsenek évszakok, létformák vannak. Az adott helyre, helyzetre és időszakra kialakított viselkedési formák és túlélési technikák. És helyek és emberek.

A bolond

A Tarot kártya első lapja, a nulladik, ő mondjuk a kezdet. Egyik kedvenc kártyalapom és azért hívtam segítségül mert számomra remekül szimbolizálja az utazást és az úton levést. Gyermeki naívsággal szemeimet a világra nyitva lépkedek ilyenkor és vidáman hányok fittyet mindenre hiszen minden olyan egyszerűen nagyszerű, csodálatos, új és nemkülönben vicces. Szeretek utazni. Várakozással és izgalommal tölt el minden egyes alkalommal de természetesen az ismeretlentől való félelem is ott van bennem. Ez a kettőség lüktet ilyenkor és egyszerre moccan, dobban, olyan hullámokat keltve magamban és sugározva ki a világra melyek néha elviselhetetlenek. Intenzív életérzés és belül ilyenkor mindig olyan vagyok mint egy főnixmadár: porrá égek és újjáéledek a porból. Ezt akár naponta és mindig újabb főnixként feltámadva teszem. A porrá égés fájdalmát ellensúlyozza az újjáéledés öröme és a várakozás a legvégén levő tudatra, hogy nem kell ismét porrá égnem. Egyenlőre.

Valami változik, és én ismét megyek el valahonnan ami már beszűkült mint a torony ahova bezártam magam – le kell rombolni, el kell hagyni és elindulni. Itt már nem én döntök, nem magam választom mikor indulok, nem magam választom mit érzek és hatására rombolok le mindent és teszem a földdel egyenlővé azt ami már elavult és nem szolgálja javamat, bántani akar, vagy akadályozni. Kíváncsisággal tekintek mindenre és igyekszem meglátni és megragadni azokat a dolgokat amik fontosak, azokat pillanatokat amelyek szépek és azokat az érzéseket amiket meg kell. A kíváncsiság mellett van egy fajta közömbösség is bennem, a nyugodt szemlélő közömbössége aki tudja hogy nem bánthatja semmi mert adott esetben csak személődik és nem bonyolódik semmibe. És mindezek mellett ott van a szeretni és szeretve lenni vágyás érzése is ami alapjaiban határozza meg minden egyes mozdulatomat, mindent amit érzek, mindent amit mondok.

Amikor úton vagyok nem gondolkodom túl sokat mélyebb értelmet keresve. Tudom hogy a dolgoknak meg kell történniük (valamiért), tudom hogy nekem helyt kell állnom (adott esetben és szituációban) és tudom hogy meg kell belőlük tanulnom valamit ami majd fontos részét fogja képezni életemnek a jövőben. Valahol, valójában, az úszom az árral érzése ez. Nagyon nem aggódom mert tudom, ha elsőre nem sikerült megtanulni akkor valószínű úgyis megint elém dobja a sors. Nagyon intenzív korszak ez, egyik percben eufória, másikban depresszió, rohanás, helyek, emberek, érzések és tapasztalás. Ilyenkor nagyon élek, több mint száz százalékos hatásfokkal. A végén pedig már a kimerülés határán de általában nagyjából megelégedetten torpanok meg hogy átessek a másik végletbe, ami a Torony.

A torony

Itt is a Tarot kártyát hívtam segítségül mert ez a lap is kiválóan tudja szimbolizálni a jelen életérzést. A torony az aminek beszűkült falai már elviselhetetlenek és le kell rombolni hogy útra kelhessen az ember. Ez a végeredmény. A kezdet pedig az amikor az ember elkezdi építeni, netalántán én úgy gondolom hogy akár már készen költözik be. Nevéből adódóan védelmet nyújt és egy elszigetelt kis pontot jelent a világban ahova az ember viszahúzódik hogy néha ki-ki kukucskálva ugyan az ablakon, de mégiscsak egy bevehetetlen, magas épületben, megközelíthetetlenül létezzen. Az utazás nagyon kimerítő korszaka utáni elvonulás ez hogy az akkor megtapasztaltak kielemzésre kerülhessenek, az erőgyűjtés, átalakulás időszaka.

Az átalakulás öngerjesztő módon a háttérben zajlik. Én csak bizonyos jelekből veszem észre hogy épülnek a falak, vagy el is készült minden és én már a toronybana lakom – állandó fáradtság, fizikai rosszullét tömegben, zajban, de akár még saját barátaim körében is. Nagy sóhajjal szoktam nyugtázni hogy ismét nehéz időszak elé nézek mert ez az állapotom se nem kellemes, se nem kedvelt bármennyire is hasznos és szükséges. Az Utazás intenzív életérzése után itt a rezignáltságé a főszerep és éberen álmodva sodródom keresztül a világon hogy magamat, az érzéseimet és minden kis kósza gondolatom védjem és óvjam a külvilág elől. Nincs idő és nincs tér, a toronyban lakni olyan mintha megállna minden. Egyik nap olyan mint a másik és semmi sem zökkenthet ki ebből, ilyenkor szinte lehetetlen megmondanom hogy mit csináltam egy héttel azelőtt, vagy azelőtt, mert minden a maga megszokott rendjében zajlik, nyugodtan, kellemesen, unalmasan és egyformán. Természetesen ilyenkor is adódnak nagyszerű pillanatok, de alapjában véve minden a nyugalom és csend körül forog ami a biztonság. Egy kicsivel kevesebbet lát belőlem a világ, kevesebbet megyek, de nem változik alapvető életritmusom – még mindig inkább emberek közt vagyok csak megválogatom a helyet, az időpontot. Kedvemtől és hangulatomtól függően üldögélek otthon vagy máshol, nehezen mozdulva ha már egyszer elértem az akkor, abban a pillanatban megfelelőnek talált megelégedettségi szintet.

Fájdalom sincs. Valami tompa, kellemetlen érzés kísér csak, ami ha odafigyelek rá, nyomaszt, de nem mellesleg nagyon könnyen figyelmen kívül hagyható. A verbális kommunikáció ilyenkor a minimálisra csökken mert egyszerűen nem tudok megszólalni csak ha erőt gyűjtök hogy odafigyeljek, megfelelőlen szavakat formáljak és reagáljak. Enélkül mint tudjuk nincs kommunikáió, ugye. Nem is erőltetem hogy találkozzak bárkivel, ilyenkor inkább csak hallgatom ahogy mesélnek és agyam hátsó kis rekeiszeiben akár még tárolódik is az információ. Nem kell különösebb magyarázatot hozzátennem ahhoz hogy nem vagyok beszédes kedvemben hiszen látszik, ennek ellenére bárhol kiválóan létre tudom hozni a megfelelő megelégedettségi szintet és történhet bármi, minden jó, kivétel ha nekem kell bármit tennem.

Régen még jobban gyűlöltem az ilyen korszakaimat mint most, nem fogadtam el hogy nincs lüktetés, nincs utazás és akarattal igyekeztem megteremteni. Ez majdnem minden esetben kisebb katasztrófához vezetett – lemerítettem utolsó tartalékaimat is és az ilyen alkalmak után a lakás lett a torony, én pedig a foglya - erőn túli kirohanásomat hosszasan pihenve.

A toronyban sem gondolkodom túl sokat mert a gondolkodás zavarja a nyugalmat és békét. Ezt meghagyom a belül öngeneráló módon működő folyamatoknak, amint a dolgok már letisztultak és a felszínre akarnak törni a torony létjogosultsága úgyis megszűnik és én időszaktól és élethelyzettől függően lerombolva a falakat levegőhöz jutok vagy akár kényelmesen kisétálok a kapun hogy méylet szippantva, tüdőmet megtöltve a kinti világ levegőjével nyugtázzam: igen, ismét élek.