Mentés dátuma 2000. 05. 10. Majdnem 10 év.
Életemnek ebben a korszakában nagyon furcsán alakult minden. Hogy melyikben? Így a „24 előtt és után" korszakában. Ha találóan akarnám jellemezni, akkor a „Ne sírj úgyis mindegy, a lovacska elszaladt" korszaknak nevezném. Minden benne van ebben a mostanra érzéssé szilárdult egykori dalban. Több már, mint hangulat, több mint egy zene. A manapság közhelynek számító „telnek-múlnak az évek" érzése ez. Az elmúlás vidám zenéje és a változásé.
Sokat gondolkoztam, hogy vége lesz-e valaha ennek, mert 5, azaz lassan már több mint 7 éve folyamatosan és észveszejtő mértékben változik körülöttem minden. Egy rohanó vonat ablakából nézek ki a világra és az emberekre. Valaki velem utazik egy darabon, megállókat, országokat, határokat hagyva magunk mögött, valaki csak lentről figyeli, ahogyan továbbszáguldok. Egy-egy megállónál le-leszállok ugyan, de mikor indul a vonat én újra és újra felszállok rá, hogy továbbszáguldjak az ismeretlen felé. Nem tudom miféle késztetés ez, de mostanra már kezd nagyon monotonná válni.
Nem is tudom van-e biztos pont az életemben. Vannak helyek, ahova vissza-visszatérek, de ezeket nem nevezhetném annak. Egyfajta megszokássá váltak, vagy azok, de semmiképpen sem biztosak. Talán csak önnön magam vagyok az. És még én sem. Még mindig egyfajta fátyolon keresztül látom a világot, és fogalmam sincs, ki vagyok valójában. Azt tudom, hogy kivé és mivé alakítottam magam, de saját belső énem olyan messzi és távoli, mint az üveghegyek az Óperenciás tengeren túl. Néha úgy érzem, hogy csak az álmaim valóságosak. Mint a fekete rózsa, mely életem szimbólumává vált. És macska létem gyökerei, melyre felépítettem jelenlegi érzésvilágomat. Igen felépítettem. Hogy hogyan lehet érzésvilágot kialakítani? Egyszerűen csak hinni kell benne. Az „az van, amit hiszel" igazsága ez. Az egyetlen igazság, ami meghatározó, akár elfogadjuk, akár nem. Akár megfogalmazzuk, akár nem.
Ne sírj, úgyis mindegy.......
Az évek rohannak és én csak csendes szemlélőként figyelem az idő múlását. Egy tavasz, egy nyár, egy ősz, egy tél. És örök és ördögi körforgásában vergődöm, mint mindenki. Szinte bámulatos, ahogyan minden évszaknak megvan a maga sajátossága, emberekre gyakorolt hatása. Ahogyan rám is. Megszokott forgatókönyv szerint zajlik minden. Így, 7 év után is meglepődöm mennyire. Az évszakokhoz rendelt asszociációkhoz általam csapott érzések mindig ugyanazok. És nem kevésbé határozzák meg életemet, mint a halakét a folyók, tavak és tengerek, vagy mint madarakét a fák és az erdő. Velük együtt, bennük és általuk változom. Ha el akarnám kezdeni egyikükkel a sort, szinte nem is tudnám, hogy hol és melyikükkel kezdjem. Születésemnek a nyár közepét határozták meg a csillagok, öntudatra ébredésem első két - nagyon meghatározó fázisa 1. Tél eleje, 2. Tél vége. Igazából ez a két évszak a meghatározó élemben. A nyár és a tél, a két véglet. A másik kettő csak átmenet. Az egyik az ébrenlétből az álomba, a másik az álomból az ébrenlétbe. Ez is két állapot és két véglet. Talán azért ez a 2 véglet a meghatározó számomra, mert csak ez a kettő lehet igazán intenzív. Az álom és az ébrenlét. Az átmenet soha. A végletek - ha csak pillanatokra is- de egyfajta állandósult intenzív valamivé válhatnak. És persze nem csak pillanatokra. Legfőképp persze nem valamivé, hanem érzésvilággá és minden ehhez kapcsolódó dologgá. Tehát tényleg MINDENNÉ és nem VALAMIVÉ.
[Így juthatunk el a valamitől a mindenhez. :) ]
Egyszóval, kezdem a téllel. Így illik. Hiszen öntudatra ébredésemtől számítom leginkább magam, mint embert és érző lényt.
Tél
Mindig a nagy szenvedések időszaka. Az álomé. Amikor gondolatban eljátszom az egész életem. Hiszen az álmok szabaddá tesznek és kitárják a világot előttünk. A tűz, a meleg időszaka ez, ami felmelegít a kinti hideg után. Hiszen az ember csak akkor érzi igazán a meleg örömét, ha átélte a hideg fájdalmát. Akkor igazán megnyugtató és tölti el egyfajta boldogsággal.
És álmok, álmok, álmok. Mint egy elvarázsolt királykisasszony a jég birodalmában egyfajta tükör mögötti létre ítéltetve. Ami elől csak a lélek öröme és az álmok boldogsága ad menedéket. És a kinti hideg, fagyott, dermedt és szenvedő világtól való elszigeteltség örömét. Egy tükör mögé rejtve láthatatlanul. Egy tükör mögé, amely visszatükröz mindent. És megmutatja a világnak önmagát. S míg a világ éli dermesztő és fagyott életét, megborzongva vagy tudomást sem véve önnön saját szörnyű mivoltáról, az álmok és gondolatok adnak megnyugvást, örömteli pihenést és a léttel járó gondolkodás hatalmát.
Az átértékelődés és az állandóvá válás időszaka ez. A számvetéssé. És mindig a múlté. A kimondott szavaké, elkövetett bűnöké, megbánt tetteké és ezek feldolgozásáé. Egyszóval a rendrakásé lelkem sok-sok végtelen folyosóján és telezsúfolt szobáiban. Ahogy mondani szoktam: a dobozolásé. Mindennek a helyére kell kerülnie ahhoz, hogy túléljem a velem száguldó éveket. Mindennek. Vagy aminek csak lehet.
És végül, a versek időszaka ez. Az írásé. A ki nem mondott, le nem írt gondolatoké, érzéseké. Az elszalasztott lehetőségek feldolgozásáé. És a megbánásé. A vezeklésé.
Ez lelkem egyik fele. Az egyik véglet. A tükör mögötti lét. Az álmok és mesék irrealitása és öröme. A belső boldogság.
Tavasz
Ez a lábadozás időszaka. Az ébredésé. Az álomból a létbe való visszatérés évszaka. Nem intenzív korszak ez. Kicsit felemás, kicsit a káosz jellemzi, kicsit a bizonytalanság. Ahogy a természet ébred, ébredek én is vele együtt. Igyekszem visszatérni a világba. Ébredezem.
Mint egy undorító féreg, ami eddig a földben bujkált, én is bábozódom és belül, a báb belsejében növekszem, teljesedem, hogy ha eljön a nyár, akkor gyönyörű pillangóként, lelkem és önmagam minden szépségét megmutatva szálljak fel az égre, meghódítva a magasságok magasságát és a mélységek mélységét.
Lassan és fokozatosan szoktatom magam a változáshoz. Az addig el nem végzett munkát, le nem zárt dobozokat is rendbe teszem és beledobálom a szanaszét heverő emlékeket, hogy legyen hely az újabbaknak. Sajnos mindig van, ami nem a megfelelő helyre kerül, és csak úgy, ömlesztve, egy jelzés nélküli dobozba hányva pihen addig, amíg időm és energiám nem jut arra, hogy igazán rendbe tegyem őket. Ezeket a dobozokat mindig jobban le kell zárni, hogy véletlenül se boruljanak ki vagy nyíljanak fel, mert ha mégis így történik, akkor elég nagy bajt tudnak okozni. Ezek az eltemetett, de nem feldolgozott érzések és gondolatok. Néhány közülük soha nem kerül tisztázásra. Ezek olyan mélyre kerülnek lelkemben, hogy nem ritkán még az emlékezetemből is kitörlődnek. Ha nincs rájuk utaló írásom, talán soha nem is fogok emlékezni rájuk.
Szárnyaim bontogatásának időszaka ez. De még nem szállok fel. Felkészítem magam a repülésre. A harcra az éggel, a nappal, a széllel, az esővel és az ébrenléttel.
Nyár
Mindig az élet időszaka. Mondhatni a nagybetűs életé. A nagy szenvedélyek, szerelmek évszaka. Az intenzíven átélt érzelmek, gondolatok korszaka. Bár a külvilág számára rendezetlennek, érthetetlennek tűnik, ilyenkor mégis a rend és a béke ural. Az eufória, a végtelen öröm, amikor minden az enyém, mindent szabad és felszállok. Szárnyalok az égen, játszom a széllel, belenevetek a napba, és együtt ragyogok a teliholddal és a csillagokkal. Végtelen békesség és végtelen öröm. Leírhatatlan. Maga a szabadság.
Ilyenkor minden bánat és fájdalom elkerül. Egyfajta hangszer vagyok túlfeszített húrokkal, ami csak rezeg és rezeg, és gyönyörűen muzsikál. Egy pillanatra sem hagyja abba. Mint egy varázslat. Egy kép. Egy „fantasy"-be illő álomvilág amiben élek. Tele van tündérekkel, varázslókkal, harcosokkal, egyszarvúakkal és én velük együtt játszom és benne élek ebben az egészben.
A zene, a napsütés, a nevetés jellemzi minden egyes percemet és a nyugodt, pihentető alvás is az enyém. Magammal ragadom az egész világot, az embereket, viszem magammal őket, visznek magukkal engem, sodor az élet, nyugtat az éj; szárnyalok. Soha nem látott messzeségekben járok, soha nem látott mélységekből térek vissza. És semmi sem bánt és semmi sem fáj.
Az az öröm és boldogság, ami bennem van, minden rosszat elfeledtet. És az az energia, ami egyre csak hajt, nem enged nyugodni. Egyfajta zene ez, ami csak szól és szól bennem, hallom a ritmust, érzem az energiát és elszédít a boldogság, ami szétárad bennem.
A szárnyalás időszaka ez. A végtelené, a véget nem érő éjszakáké és a nappalra való ébredésé. A nappalra, ami szép és újat hoz. Mindig újat. Magát az életet.
Ez lelkem másik fele. A másik véglet. A szárnyalás. Ugyanúgy álomvilág, csak más képekkel. A külső, kisugárzott öröm.
Ősz
Az átállás időszaka. A megnyugvásé. A télre való készülődésé. Ha nehezen is, de testem és lelkem bár szárnyalna még, már nyugodni készül. A nyár örök nyugtalansága után a hideg átprogramozza lelkem a télre. Mindig nehezen megy és nehéz elfogadni. Egy darabig harcolok vele, de tudom hogy reménytelen. Ahogy az idő múlik, eljön majd a tél, és nekem fel kell készülnöm rá. Nehéz időszak elé nézek majd.
Először mindig még utolsó erőmmel átérzem a szárnyalás minden megmaradt örömét és velejáróját. Aztán szép fokozatosan rádöbbenek arra, hogy ez már más. Másképp szárnyalok, húzódom vissza kicsiny világomba a tükör mögé. Haladok téli pihenőhelyem felé, felkészítve lelkem az álomra. Az álomra, mely beborít és átölel, és nem enged majd egy egész évszakon keresztül.
Soha nem akarom, soha nem szeretném, hogy így történjen, és ez az időszak, mint átmenet, talán mindig is nehezebb volt bárminél az év során. Lelkem rezgő húrjait kell lecsendesítenem, fizikai energiámat lemerítenem, hogy nyugodtan és csendben figyelhessem a világot belülről. Hogy be tudjam magam zárni a tükör mögé, hogy az elmúlt évszakok során átélt dolgokat a helyükre tudjam tenni.
Ez is a változás időszaka. A nyughatatlanságból a megnyugvásba. Nagy próbatétel, ha nem a legnagyobb. A túlélés érdekében. Az átélt dolgok rendszerezésére való felkészülés, ami soha nem könnyű, de muszáj. Az érzések, élmények egyfajta átértékelődése, teljessé tétele zajlik le bennem. Az átélt dolgok más szemszögből való megvizsgálása a kép teljessé tételének érdekében. Magam elemezgetésének kezdete ez. A „miért" korszaka. Hogy ha majd elérkezik a tél, megtaláljam a válaszokat is.
A bebábozódás korszaka ez. Szép lassan, fokozatosan. A tükör mögé bújásé. A pihenésé, a dolgok rendezésére való felkészülésé. Hogy ha majd eljön a tavasz a tél után, szárnyaim bontogatása után nyáron újra szárnyalhassak a végtelen felé.
A dolgok átértékelődnek.......
A dolgok átértékelődnek, mint mindig - szoktam mondani. De még magam is meglepődöm hogy ez mennyire igaz. A dolgok átértékelődnek és én, ÉN, aki már többször mondta - de hányszor - hogy ennél többet én nem tudhatok, ennél több mást már nem élhetek át, máshogyabban már nem érezhetek - még ÉN is. Még én is változom, és többet tudok meg a világról, emberekről, mást élek át mint eddig valaha valamikor, és máshogyan érzek mint eddig bármikor. És csak telnek-múlnak az évek, váltakoznak az évszakok, és az élet ismétli önmagát, mert ismétli, és új esélyeket kapok és bár a helyzetek, érzések kísértetiesen ugyanazok, én mégis másképp élem meg őket, más érzéseket társítva hozzájuk.
Hányszor kell még szeretnem? Nekem, aki annyi embert szeretett már, annyiféleképpen, hogy elmondhassam, igen, én már éreztem ilyet, pont ilyet, pont így és már kész vagyok, nekem már nem lehet újat mutatni. Minden érzést ismerek, minden utat, minden félelmet magamban, mindent, amit csak lehet. Hányszor kell még szeretnem? Hányszor kell még szeretnem ehhez? Hányféleképpen?
A dolgok átértékelődnek. Tudom. Egyre jobban tudom. És egyre jobban el tudom fogadni. Régen nagyon sokat szenvedtem attól, hogy nem értettem, hogy míg emberek élik a maguk kis megszokott világukat és tudják, TUDNAK MINDENT, addig velem miért nem történik ilyesmi. Miért nem nyugszom meg, miért hajt mindig valami belül, ami miatt kirekesztett vagyok a világból. Miért csodálnak emberek és miért nem tudnak elfogadni. (Hányszor kell még szeretnem? Hányféleképpen?)
A világgal együtt változom. A nappal, a széllel, a holddal, a csillagokkal. Az emberekkel, az állatokkal, a fákkal, a virágokkal. Átértékelődöm, mint a dolgok. Újra és újra és újra és újra...........
